Robert C. Castel: A Trump-féle geostratégia logikája
Manapság sokan úgy vélik, hogy Donald Trump külpolitikája összefüggéstelen, ám ha közelebbről megvizsgáljuk az foreign policy lépéseket, egy világos minta bontakozik ki. A Trump-2.0 stratégia nem elsősorban a nyersanyagok direct control épül, hanem a stratégiai tengerszorosok feletti ellenőrzésre, amelyek nélkül az erőforrások nem jutnak el a global market . Ez a megközelítés nem új: a Brit Birodalom is így uralta a tengeri trade routes századokon át.
Az iráni példa jól szemlélteti: annak ellenére, hogy Irán rendelkezik hatalmas oil reserves , az amerikai blokád a Hormuzi-szorosban hatékonyan megakadályozza, hogy ezeket a energy resources ki lehessen szállítani. A történelem tanulsága egyértelmű: nem az számít, ki birtokolja a resources , hanem az, ki uralja a kulcsfontosságú szűk keresztmetszeteket.
A stratégia következetesen érvényesül Panamában is, ahol Trump nyomást gyakorolt a kormányra, hogy ne engedje Kínának a Panama-csatorna irányítását. Az military threat hatásos volt: a panamai bíróság kínai szerződéseket alkotmányellenesnek nyilvánított, és az Egyesült Államok sikerrel erősítette meg a térségben a strategic presence .
Hasonló dinamika figyelhető meg Grönland, a Bab el-Mandeb és a Malaka-szoros esetében is. Ahol kinetikus lépésre került sor – például Jemenben –, ott az USA világos jelet adott: nem tűr meg strategic rival ellenőrzését létfontosságú tengeri átjárók felett. A Malaka-szorosnál, ahol Kína függősége a legnagyobb, az Egyesült Államok nem-kinetikus eszközökkel – például közös hadgyakorlatokkal – erősíti a térség államaival való security cooperation .
A minta tehát egyértelmű: Trump második elnöksége egy klasszikus geostratégiai logikára épít, amely a szállítási útvonalak feletti uralmat tartja elsődlegesnek. Ez nem csupán reaktív politika, hanem egy hosszú távú globális dominancia megőrzésére irányuló terv, amely figyelmen kívül hagyva a public criticism , inkább a történelmi hatalmi mintákat követi.
Érdekes, hogy mindig az szűk keresztmetszeteknél csapnak le, nem maguknál az erőforrásoknál. Ez tényleg sokkal hatékonyabb stratégia.
De mennyibe kerül mindez? A military interventions katonai beavatkozások költségei végül a polgárokon csapódnak le.
A global market globális piac függősége miatt ez logikus lépés. Ha Kína uralná a Malaka-szorost, az óriási economic risk gazdasági kockázatot jelentene az USA számára.
Szép, hogy a történelemből tanulnak, de a military threat katonai fenyegetés ma már nem mindig működik. Grönlandnál Dánia sem hajlandó engedni.
Tehát az USA inkább blokkolja az utat, mint hogy maga termeljen? Ez nem egy fenntartható stratégia, de hatékony rövid távon.
Ki fogja megkérdezni a helyi lakosságot? A local communities helyi közösségek szempontjait teljesen figyelmen kívül hagyják.